Érintőlegesen arról is beszéltünk, hogy az egész problémát egy egész alaposan kitervelt dick move-val – a kerítéssel és a jogi határzárral – hogyan tolta el magától az Orbán-kormány. A kerítés nem tűnt adu ász ötletnek, de végső soron nem sült el olyan rosszul: annyit mindenképpen demonstrált, hogy kellően erélyes fellépéssel, a muszáj-embertelenség egy bizonyos minimumával terelni lehet a migránsok eddig megállíthatatlannak tűnő folyamát. Talán – és ez Orbán üzenete Európának – egy teljes kerítésrendszer meg is állíthatja, vagy legalább kontrollált mederbe terelheti azt. Ez a dél-európai szakasz valójában csak logikus befejezése lenne annak a fizikai és természetes kerítésrendszernek, amely az Ausztrália körüli tengerektől kezdve az amerikai-mexikói határsávon és az észak-afrikai EU-s külterületeken át Izraelig bezárólag elválasztja a fejlett Északot a fejlődő vagy stagnáló, de mindenéppen egyre fiatalabb, egyre éhesebb Déltől.
Visszatérve Európába: az orrunk előtt esett szét a schengeni egyezmény, ahogy sorban mindenki visszavezette a határellenőrzést az EU-n belül. Közben Szerbia nagyjából fél perc alatt átállt arra, hogy akkor nem Magyarország, hanem Horvátország felé indítja a buszokat; a horvátok pedig meglépték az eddigi legnagyobb dick move-ot: miután egy hétig osztották, hogy ők aztán mennyivel jobbak lesznek az embertelen magyaroknál, 24 óra alatt teljesen szétestek és az egész válság eddigi leg idiótább kommunikációját bevetve a magyar és a szlovén határra kezdték buszoztatni a népeket. Eközben a Kisantant újbóli felállásához csak annyi hiányzott a Magyarországot szapuló szerb, horvát és román kormánytagok és kormányfők tengerében, hogy Szlovákia is kihátráljon Orbán mögül, amelyet persze saját jól felfogott érdekeit szem előtt tartva nem tett meg. A mostanában híresen jól teljesítő (pun intended) magyar külügy Szijjártó kapitány vezetésével úgy gondolta, legjobb védekezés a támadás: mindenkibe legalább egyet belerúgtunk a minket kritizálók közül.
Eközben Brüsszel kvótákról, a menekültek befogadásáért korábban egy emberként lelkesedő, s ennek hangot is adó német kormány pedig „közös megoldásról” papol. Ahogy ezeket a sorokat gépelem, továbbra is kontrollálatlanul érkeznek be tömegek az EU-ba, csak már nem Röszkénél, hanem a horvát-magyar és a horvát-szlovén határon. A megoldás nincs közelebb, pedig az ellenőrzés és a regisztráció – történjen az Röszkén, vagy még Szerbiában, esetleg Törökországban EU-s hotspotokon – az előfeltétele annak, hogy egyáltalán érdemben tudjunk a hosszú távú kérdésekről beszélni.
Migráció és mi, európaiak
Kell-e Európának ennyi bevándorló? Elbírunk-e ennyi menekülttel? Egyáltalán: melyik kérdést kell megtárgyalnunk? Csupa olyan felvetés, melynek eldöntéséhez arra lenne szükség, hogy minden egyes menedékkérőt regisztráljunk valahol, kérelmét pedig alapos vizsgálatnak tegyük ki.
Teljes mértékben egyetértek a Magyar Helsinki Bizottság és a TASZ folyamatos állásfoglalásaival: Magyarországon az új rendszerrel tulajdonképpen megszűnt a menedékjog, és minden szempontból sérültek a menedékkérők jogai. Nekik az a dolguk, hogy ezt megállapítsák és megpróbáljanak tenni ellene. Békésebb időkben én magam is írtam hasonló problémákról, például a családegyesítés 22-es csapdájáról, vagy az integrációs rendszer problémáiról.
Most viszont válsághelyzet van. A magyar állam akkor sem tudná érvényesíteni a menedékkérők egyéni jogait, ha akarná, vagy ha a migránsok akarnák. Ugyanis ők jelenleg nem hajlandóak regisztrálni, nem hajlandóak menedéket kérni és táborba menni Magyarországon − de legtöbben Ausztriában, és sokan Németországban, sőt Dániában és Svédországban sem. Ez normális? Nem hinném. Értem, hogy Szerbia nem biztonságos, és az új szabályok miatt bizonyos értelemben már Magyarország sem – de mi a helyzet a többi említett állammal, ahol néha túl is teng a Wilkommenskultur? Európának tehát minden jogalapja megvan arra, hogy valamilyen módon kontrolláltá tegye a tömegek beérkezését: azért is fontos ez, hogy egyáltalán alkalom legyen a menedékkérelmek egyéni elbírálására.
Ha a migránsok áramlását kontrolláltá tudja tenni az EU – tehát határain vagy még Törökországban sikerül azt megállítani –, akkor beszélhetünk arról, hogy hogyan teljesíthetjük humanitárius kötelességeinket a közel-keleti válság menekültjeivel szemben; illetve hogy hogyan oldjuk meg az európai bevándorlás kínálati oldalát, ha már ilyen nagy a kereslet. Bevándorlásra ugyanis valamilyen szinten, szervezett formában szükségünk van; a dél-spanyol alufóliatenger munkaerő-igénye például simán felszívott sok ezer, gyakorlatilag éhbérért dolgozó afrikai és közel-keleti migránst.
Viszont mind a menekültek, mind a bevándorlók esetében világossá kell tenni a szabályokat. Nem az európai országoknak kell alkalmazkodniuk az érkezőkhöz, hanem az érkezőknek a befogadó társadalmakhoz. Ezt az elvet szigorúan érvényesíteni kell. A menekültek esetében világossá kell tenni, hogy a befogadás meghatározott időre szól, a közel-keleti válság rendeződése után azt preferáljuk s támogatjuk majd anyagilag, hogy visszatérjenek szülőföldjükre; a bevándorlók esetében pedig azt kell világossá tenni, hogy elvárjuk: tartsák be törvényeinket, és tartsák tiszteletben a befogadó társadalmak kultúráját, sőt. Ha tetszik, amit látnak – márpedig különben miért jönnének ide? – akkor igyekezzenek minél inkább magukévá tenni ezeket a normákat.
Ehhez azonban minél sürgősebb közös, európai fellépésre van szükség, amelynek első állomása, hogy az európai vezetők is felismerjék: a schengeni övezet délkeleti vidékein jelenleg uralkodó rendkívüli válsághelyzetet akár a rossz sajtót bevállalva is minél sürgősebben meg kell szüntetni.
Lábjegyzet: a magyar politika posványa
Zárásképp érdemes pár sort szentelni az egész ügy belpolitikai vonzatainak is. A Fidesz eléggé csehül állt az év elején: az internetadó, a sikertelen őszi tematizálási kísérletek (újságírók és gyerekek kötelező drogtesztje – emlékszünk még erre?) a Simicska-botrány, az amerikai kitiltási botrány, az egészségügy helyzete, a német megszállás emlékműve körüli bohózat, a vasárnapi boltzár és a Quaestor-botrány rendesen megtépázta a kormánypártok népszerűségét, a kétharmad is odalett. Ebből akkor nem sikerült az ellenzéknek profitálnia.
Mint égből az áldás, úgy jött a migránsválság Orbán Viktornak, aki ilyenkor érzi leginkább elemében magát: amikor a nemzetet kell megmenteni – ráadásul még Brüsszellel és a környező országokkal is lehet küzdeni egyet. Az egész téma egyszerűen teljesen fekszik a Fidesznek, ráadásul olyan ügy, amellyel a belső problémák élét is le lehetett kerekíteni – a cigányok problémája ma senkit sem érdekel, a zsidó szervezetek, valamint a baloldali-liberális értelmiség egy része pedig a radikális iszlám vélt és valós fenyegetése miatt olyan kontrapunktot énekel a kormánynak, amelyet egy éve ilyenkor álmodni sem mertek.
A baloldali ellenzék viszont Orbán kottájából veri a nótához hozzá a tamtamot, hogy a hasonlatnál maradjunk. Teljesen félremenedzselték a migránskrízist: ahol Orbán Viktor megújulási lehetőséget látott, ott ők csak a megszokott frázisaikat voltak képesek puffogtatni. A civil szervezetekről fent írtam, hogy csak azt csinálják, ami a dolguk – az viszont nem normális, hogy a baloldali ellenzék is csak az emberi jogi mantrával képes reagálni egy Magyarországot és az EU-t egyszerre fenyegető válsághelyzetre. Nekik nem ez a dolguk, ráadásul az is hamar világos lett, hogy a magyar választók ebben a kérdésben alapelvek szintjén inkább Orbánnal értenek egyet.
Itt lett volna az alkalom, az a rendkívüli válsághelyzet, ahol kipróbálhattak volna valami újat: a teljes elutasítás helyett részben ki kellett volna állni a kormány politikája mellett. Mint láttuk Kertész Imrétől Konrád Györgyig, a klasszikus szellemi hátország sem utasította volna ezt el; a választók pedig egyenesen elvárták volna. Az ország megvédésének égisze alatt – tehát az alapvető intézkedésekben való egyetértés mellett – bőven lett volna tér és lehetőség a kormány egyes lépéseit kritizálni. Így viszont az a Fidesz által sulykolt, nagyrészt hamis kép rögzült, hogy a baloldali ellenzék mindenkit beengedne az országba, miközben az Együtt például egy teljesen mérsékelt, átgondolt javaslatot tett le az asztalra. Az LMP sokáig nem ugrott fel a migránsvonatra, igyekeztek a szakmai kérdéseknél maradni; a Jobbik pedig sikertelenül próbált rálicitálni a kormány keményebbnél keményebb húzásaira. A migránskrízis belpolitikai kihasználásának tehát egyértelmű győztese az Orbán-kormány.